Az emlékezés

Forró nyár éget, az emlékezés,
néhány évet vissza múlt mezején.
Amely ma is itt van, köszön felém,
soha nem hagy el, e fájó emlék.

Hát persze, ki lelkembe taposott,
most azt üzeni felejtsd el, nevess!
Ám a testemben lelkemben kínok,
üvöltenek, hogy fogd meg a kezem!

Valaki, kiben van némi tudat,
hogy ember vagyok, Isten gyermeke.
Hogy bennem is él szív test fájdalma,
hogy múltamat gyilkossá Ő tette.

Hazug világnak védő bástyája,
öleli körbe őrzi a gyávát.
A szájából ömlő gyalázatát,
mert árva vagyok, csak te vagy Hazám!

Csak te vagy a szegénység védője,
ősi szikes föld, mely engem ölel.
Oly lágyan csendesen lenn a mélyben,
hol zizeg egy meggyalázott élet.

A jó Istent keresem szüntelen,
tegyen végre, e világon rendet.
Szűnjön meg a gyalázkodók léte,
hogy a szegény is boldogan éljen.

Hogy a szegény is szívből nevessen,
az uralkodó gátat ne vessen .
Hogy koronáját mocsár nyelje el,
koldus vagyok Hazám és nincstelen.

Könyörgök én az áldott Istenhez,
de az ember önmaga ás vermet.